Eltelt egy év a TISZA indulása óta. A világjárvány, a szervezeti átalakulás komoly feladatokat jelenítettek meg mindannyiunk számára. De nemcsak szikár feladatokat, nehézségeket. Érdemes eltűnődni, milyen sok, elbújó-felbukkanó emberi érzést és találkozást is hozott magával az eltelt év életünkben
Kérem, fogadják szívélyes invitálás gyanánt a következő gondolatokat!
Az intenzíves vizit a következő betegágyhoz lépett. Körülbelül a hatvanadikhoz. A fiatal munkatárs által sorjázott adatok komor történetet rajzoltak ki, a villódzó monitorokból majd kiugrottak a vészjósló számok. A beteg az arcát teljesen beborító, áttetsző maszk alól erőtlen, fakó tekintettel pásztázta az orvosok és ápolók kis csoportját, élénkség csak a szemében volt, de nyugtalan, riadt élénkség. Cikázó pillantásai megállapodtak a középen álló orvoson, a két szempár hirtelen egymásra talált. A kétségbeesés és a remény utazott köztük oda-vissza, számukra a világ pár pillanatra elhalkult, másodrendűvé vált, a gyógyulni és gyógyítani akarás egyetemes érzése ott és akkor kitöltötte a virtuális teret. Az pillantás hangulata magába sűrített és elmondott mindent, amit tudott és akart, majd kisurrant a kórteremből olyan észrevétlenül, ahogy belopódzott. De a gyógyítás részévé vált…
A COVID Intenzív Osztály zsilip-öltözőjében a „hegyivadász gúnyát” összeválogatva az ajtókon túl egyre erősödött a csoszogás, pakolás, sóhajtásokkal kevert, fáradt, de felszabadult csivitelés összemosódott egyvelege. Most volt váltás! Kicsapódik az ajtó, tolulnak be orvosok, ápolók, asszisztensek, gyógytornászok, műtősfiúk Intézetünkből és a Klinikai Központ minden szegletéből, akiket egy elméleti intézeti munkatársnő gardedámként terelget. Kezük még őrzi a kesztyű gyűrődéseit, homlokukon sokuknál még ott a pajzspánt lenyomata. Ledobták már a kezeslábast, melyre a filctollal, ákombákomokkal felpingált nevek jelentették az eligazodást, de most már enélkül is megismerik egymást. Eljöttek, hogy segítsenek; jutalmul néhányan talán egymásra találtak, barátokra leltek.
„Küldje most doktor úr legyenszíves „ímélen”, milyen kanülökre van szüksége, és délutánra ott lesz!” Mondta egy péntek délelőtt a Főigazgatóságról egy kedves, szolgálatkész hang a telefonba. Az új szakmai területre merészkedő, azonnali kérést azonnali, nem kis kihívást jelentő tett követte. Az egymást nem ismerő, az egészségügy két végén tevékenykedő dolgozók rögtön megértették egymást, a kimondott és a ki nem mondott szavakat. Délutánra itt volt minden!
A virtuális érzelmi találkozások sorát növelik az ECMO-kezelések után távozó betegeink, akik esetleg több mint 100 nap után kapták meg az újjászületés örömét, vagy a kismamák, akik csak telefonon látott, pici gyermekük képével integetve köszöntek el. Asszisztenseink, akik odaadóan dolgoztak az intenzív osztályokon, és ápolóink, akik emberfeletti munkát végeztek hónapokon át. Említhetnénk az önkéntes, sütikkel és palacsintával erősített hétvégi osztályköltöztetéseket, a Húsvétkor, két ECMO közötti sonkás anyuka-szendvicseket. Fontos az egyetértés az egészségügyi irányítással, mely az ügyeleti elszámolást megváltoztatta a periféria jelzései alapján. Itt azonban további feladatok vannak, hiszen az ápolók áldozatos munkájának elismerése még várat magára, és fontos teendők vannak, hogy az aneszteziológia és intenzív terápia 2025-re ne ürüljön ki, hogy a frissen végzett ápolók vagy orvosok közül minél többen válasszák nagy megterhelést jelentő, de csodálatos szakmánkat.
Újabb találkozást szervezünk, most szakmait, a tavaly útjára indult TISZA folytatását.
A Konferencia helyszíne a virtuális tér, ahol interaktív előadásokra kerülhet sor. A szervezésben tradicionális partnerünk, a Convention Budapest Kft. segít bennünket.
Szeretettel várjuk Szegeden, szellemi környezetünkben.
Babik Barna
Intézetvezető egyetemi tanár